Október közepén ismét otthonszülést kísértem. A család a harmadik gyermekét várta én pedig életem második otthonszülésén vehettem részt dúlaként.
A szülés és születés misztériuma újabb arcát, újabb ritmusát mutatta meg nekem gazdagítva tudásom és elmélyítve a hitet abban, hogy mi nők, igenis tudunk szülni és a szülő nő, a szülő nő teste
és a baba tudja mit kell tennie, és mint kísérők, legyünk akár barátok vagy dúlák, bábák tulajdonképpen lelkes asszisztensek vagyunk ebben a csodában.
A legérdekesebb tapasztalás nekem még mindig az a nyugalom, amelyet Pető Éva bába árasztott magából ( ő volt a bába annál a szülésnél is, ahol először voltam). Mire megérkeztünk vele, addigra a vajúdás látens szakasza már egy teljes napja tartott némi testi és mentális fáradtságot okozva az anyának, aki így is a legnagyobb nyugalommal, bágyadt mosolyával a kályha melegébe burkolózva várt minket. Az éjszaka végül békés lepelként borult ránk jó pár órás alvó időt utalva ki mindannyiunknak. Ki-ki a maga vackán adta át magát a pihenésnek; jómagam a gyerkőcök szobáján osztoztam Omlett cicával és együtt álmodtunk csillagokat az égre. :)
Számomra ez volt az egyik legmeghittebb. És ott és akkor ez volt, ami a legtöbbet segített. Dúlaként, segítőként olykor ez a feladatunk, félre vonulunk, teret, időt adva az anyának, a babának, a folyamatnak.
A vajúdás végül fél nappal később, kora délután hozta meg az aktív, biztos hullámokat, addig is elegendő pihenőt nyújtva nekünk segítőknek, hogy a késő délután eseményei során biztos bázisok legyünk.
Van valami megfoghatatlan azokban a percekben és másodpercekben, amik két összehúzódás között telnek el. Nekem ezek azok a pillanatok, amik a legszentebbek. Amikor “csak” a teret kell tartani, jelen lenni és várni, elvárások nélkül. A vajúdó anyának és születendő gyermekének szentelni a figyelmet ott és akkor. Míg a külvilág időhöz kötve éli magát tovább, addig bent a házban a légy zümmögése, a háztartási gépek moraja, a légzés és nyögések szentséges hangjai adják a legcsodálatosabb időtlenséget. Nincs más, csak a jelen pillanat. Flow és meditáció.
A gyermek és anyja végül a kádban találkoztak először. A szülést mindent betöltő hangjai milliónyi vízcseppként visszhangzottak a csempékről, amikor az anya földöntúli ereje világra hozta a gyermeket.
Karjaim, törzsem fő tartóizmai napokkal később is éreztették velem az igénybevételt: az anyát ugyanis a kitolási szakaszban a karommal tartva, támasztva segítettem. Hihetetlen, és még mindig csodával tölt el, hogy a női testből mi erő bújik elő a szülés óráiban! Hegyeket mozdít el helyéről, völgy
eket emel és életet ad.
Van, hogy egy dúla nem tesz mást csak ott van és a (távoli) jelenlétével ad biztonságot, van, hogy vizet forral majd borogat, van hogy az összehúzódások közben nyomja a medence lapátokat és van, hogy a kád mellett guggolva tartja a gyermekét világra engedő anyát. Bármelyik is az, amit éppen akkor tenni kell a dúla azt fogjuk tenni. Én, mint dúla azt fogom tenni. És alig várom a következő szülést, amiben bármely módon részt vehetek asszonytársi segítőként.
Fotó: Szabó Márton, az apa :) https://www.facebook.com/mstvisuals