Elmélkedés a téves önismereti alapokra helyezett gyermekvállalásról és annak következményeiről a szülő-gyermek kapcsolatra nézve- Tasnádi Sára oktatónk tollából
Napjainkban rengeteg elvárás övezi a gyermekvállalás, az anyaság kérdéskörét, jelentős nyomást gyakorolva így a gyermekvállalás előtt álló nőkre. Az igazán lényeges belső késztetés megszületésénél fontosabbnak, erőteljesebbnek látszik a társadalom sugallta elvárás, a szülői minták, az egzisztenciális feltételek megléte. Pedig valójában mi is az, ami a meghitten, magabiztosan megélt várandósság, a kiegyensúlyozott szülő–gyermek kapcsolat létrejöttének nélkülözhetetlen összetevője lehet? Mi az, amit a kertvárosi házzal, sokat kereső férjjel ellentétben mindenképpen magunkénak illene tudnunk, mielőtt felelősséget készülünk vállalni egy tőlünk független emberi lélekért?
Meglátásom szerint a szó, amit keresünk, az elfogadás.
Hát persze! Az tudom mi. Ismerem, értem, és igen, úgy fogom szeretni a gyerekemet, ahogy lesz. Mindegy, hogy fiú vagy lány, csak egészséges legyen. – mondhatnánk. De valóban erről van szó? Úgy vélem, az elfogadás egy sokkal összetettebb, teljesen máshol kezdődő folyamat. Nem pusztán egy gyorsan meghozott, felületes döntés vagy elcsépelt mondatok hangoztatása. Önmagunkból induló, állandóan fejlődő, alakuló, életen át tartó feladatunk. Mély, őszinte és tudatos. Ahogy az élet változásainak vagy éppen egy helyben toporgásának következtében ránk rakodó természetes pszichés terhek stabil lelkületű, fejlődést, megoldást hozó kezeléséhez, úgy az anyaság nyújtotta kihívások, valamint gyermekünkhöz fűződő kapcsolatunk harmonikus megéléséhez is az elfogadáson keresztül vezet az út, mely nem mással, mint önmagunkkal kezdődik.
Hogyan tudnék odafordulón, értőn, saját prekoncepcióimtól és szorongásaimtól mentesen viszonyulni a világgal ismerkedő, rám támaszkodó apró lényhez, hogyan szolgálhatnék pozitív mintával, hogyan erősíthetném benne hihetően önmaga különlegességét, szerethetőségét, világra való nyitottságát, ha fogalmam sincs arról, ki vagyok én, mik mozgatnak? Hogyan fogadhatnám el őt, az ő személyes jegyeit, ha a saját erősségeimmel, gyengeségeimmel sem vagyok viszonylagosan tisztában és megértő kapcsolatban?
Kezdjük talán a folyamat elején. Feltételezzük, hogy – már az elvárásoknak megfelelően – a párválasztás jelenik meg, mint első lépés. No, hát már ez számos kérdést felvet, kezdve ott, hogy saját identitásommal őszinte kapcsolatban állok – e, és ennek megfelelően tudok belelépni egy heterogén vagy éppen homogén viszonyba. De nincs szükség e megosztó példára ahhoz, hogy megértsük, már ennél a kezdetinek, könnyednek imponáló lépésnél is dönthetünk saját magunkról szerzett téves ismereteink alapján, önmagunk ellen. Ismét felmerül a kérdés, hogyan lehetnék partner, társ valaki életében, hogyan küzdhetnék le közös erővel nehézségeket, hogyan alkothatnék jól működő egységet valakivel, ha nem tudom, ki vagyok, mi tesz boldoggá a felszínen túl, és azt hogyan teszem elérhetővé önmagam számára? Ha nem fogadom el saját belső valómat, hogyan tudnám kielégíteni annak szükségleteit?
Számos hétköznapi példát láthatunk akár baráti történeteket követve, akár szakmai betekintés nyomán, melyeknek a szereplői egymástól teljesen eltérő, látszólag idegen, kapcsolatukban kiégett vagy feszültségük mentén egymáshoz forduló emberek. Az egyik fél meg nem értett, a másik elhanyagolt, és ha még megvan egyáltalán a nyitottság a kommunikációra, a közelebb kerülésre, a másik által közvetített tartalmak nem kerülnek megértésre, befogadásra, holott az igaza mindenkinek megvan. Nem lehet közelíteni az érdekeket, valahol réges-régen elcsúszott már minden. Talán amikor egy olyan partnert választottunk magunk mellé, aki a vélt vágyainkat tudja kiszolgálni csupán, a szorongásaink mentén leltünk rá, azokat erősíti. És ahogy fejlődünk, haladunk előre az életben, úgy nő a diszkomfortérzet, úgy emelkedik a feszültségszint, mely egyre oldhatatlanabbnak látszik. Borzalmas, marcangoló, gyengítő körök.
Az elfogadás pedig számos formában létezik és azon túl is nagyban befolyásolják az adott ember személyes jegyei. Érdemes külön kezelni önmagunk elfogadását a kifele irányuló elfogadástól. Ezen belül is beszélhetünk bizonyos jegyek elfogadásáról vagy az adott személyre vonatkozó feltétel nélküli teljes elfogadásról. Bizonyos tulajdonságokon, személyiségjegyeken túl el lehet fogadni bizonyos élethelyzeteket, szabályozásokat, anyagi körülményeket, valaminek a megváltozását, egy rossz döntést, bármit. Valójában minden hétköznapinak tűnő eseményt körülleng ez a szó és annak jelentése, még ha nem is vagyunk ennek tudatában. Elfogadom, hogy késik a busz, elfogadom, hogy maszkot kell húznom, elfogadom, hogy a munkám értéke a mai Magyarországon anyagiakban nem kifejezhető. Vagy nem fogadom el, ez esetben teszek ellene. Változtatok a helyzetemen. Ha már felismertem az el nem fogadás okozta diszharmóniát. Vagy felismerem, hogy mindez nekem így nem kielégítő, nem tesz boldoggá a sok munka csekély fizetés kombinációja.
A teljes bejegyzésért ugorj Sára oldalára!