top of page
Keresés

Mitől félünk?!

Ülök a kis fűszeres kávémmal a konyha számomra “irodává” kialakított zugában és csak merengek. Mitől félünk? Engedem pörögni a gondolataimat a tegnapi szigorításokkal kapcsolatban, miközben olvasom a különböző véleményéket, lázadásokat és totális fejhajtásokat egyaránt. Nagyon nehéz állást foglalni. Nagyon nehéz nem ítélkezve elfogadni ezeket a szigorításokat.

Egy részem elfogadja, és igyekszik megérteni, hogy ezekre- vagy ezek egy részére- szükség van ( vagy szükség lehet). Elhiszi, hogy van vírus, hogy sok a beteg, magas a fertőzött szám, hogy az egészségügy romokban (ezt a vírus előtt is tapasztalhattuk, nem újdonság), hogy az egészségügyi dolgozók nem mindig emberségesek- mindig tisztelet a kivételnek, és azoknak is akik nem kivételek- , és hogy az egészet - már egy jó ideje - láthatatlan erők, varázslatok, vagy tündérek, és azok tartják össze, akik tényleg hivatásuknak tekintik a gyógyítást. Egy részem talán kicsit aggódik is, főleg azok miatt, akiknek az immunrendszere vélhetően egyébként is alulműködik. Kicsit talán aggódom azok miatt is, akik aggódnak maguk és szeretteik miatt. És aggódom azért, hogy aggódom, mert tudom, hogy az aggódás nem feltétlenül pozitív energia, tulajdonképpen sem nekem, sem annak nem tesz jót, akiért aggódom. Így igyekszem minimálisan aggódni, sőt inkább csak megengedni, hogy eszembe jusson az, hogy igen, megbetegedhet bárkim, és bárki bárkije, de ne ez határozza meg a gondolataimat. Nem félelemből és aggódásból szeretném a vitamint bevenni vagy beadni, hanem azért, mert ez segít a szervezetnek az immunrendszer működésében, fenntartásában. Az öngyógyító folyamataimat támogatja, ezzel is erősítem a szervezetem, megtanítom harcolni a nem kívánt kórokozók ellen.

A nem aggódás nem azt jelenti, hogy nem érdekel. A hozzáállásomat változtatom meg: nem félek, nem ellenállok, hanem elfogadom, hogy most van (vélhetően) egy ilyen( vírus-) helyzet, elfogadom, hogy most ez van. Ugyanakkor megteszek mindent, gondolati szinten is, amit csak itt és most tudok.

A párom múlt héten beteg volt, és mint lelkes, laikus hipohonder, mindenféle tünetet mutatott- a lázon és köhögésen kívül-, ami a Covidra engedett következtetni. Én, mint gyakorlott anya- ( tehát mint orvos, nővér, szakács, spirituális segítő, jógaoktató, gyógyfüves javasasszony és minden is) maximálisan igyekeztem támogatni a gyógyulását, elsősorban azzal, hogy nem aggódtam, meg azzal, hogy szeretettel vettem körül, és gondoskodtam róla. Nyilván, átfutott az agyamon, hogy mi van ha?! És kifejezetten nehéz volt olykor szembe menni azzal ( vagyis inkább elfogadni), hogy “ Drágám, ez biztos az, nem érzek szagokat, jaaaj, mi leszi, te jó ég…” . De nem engedtem, hogy elhatalmasodjon rajta vagy rajtam ez a para. Gyógyultunk, teszteltünk, vártunk. Örültünk, hogy negatív lett ( amiben amúgy biztos voltam, de mindegy.) Azt kérdeztem a Kedvestől, amikor elkezdte mondani, hogy látja, ahogy a vírus megtámadja és felfalja a tüdejét, hogy valóban ezt akarod-e? A válasz nyilván az volt, hogy nem. Így rávezettem arra, hogy esetleg azt vizualizálja, amit szeretne: hogy a test csodálatos öngyógyító folyamatai a sok alvásnak (10-12) és finom, (tejmentes) ételeknek, vitaminoknak és a légzőgyakorlatoknak a segítségével legyőzi a vírusokat, vagy bacikat, vagy bármik is azok, amik bent vannak. Nem volt könnyű egy racionális, a gyógyszerek hatalmában bízó emberrel ezt megbeszélni, de végül működött. :)

És innen el is jutottam a másik részemhez, aki - szerintem teljesen jogosan- megkérdőjelezi ezt az egészet. Úgy ahogy van. És ez a részem kiakad a rendeleten, a szerintem ésszerütlen szigorításon. A korai kijárási tilalmon. Azokon a szülőkön, akik folyamatosan követelnek valamit az iskola vezetőségtől a vírusra hivatkozva. Még több kézfertőtlenítést, asztal távolságot és tornaóra elmaradást követelnek (????????????????????????????????????????????????? Nem lenne jó testedzés által fitten, egészségesen tartani a testüket? kiizzadni a sok szart a testből? Levezetni az egész napos ülésből fakadó, maximálisan érthető feszültséget a gyerekekben? Ami, ha nem vezeti le az ember, megbetegedéshez vezet???????????????????????? Tényleg, azt hiszem ezen vagyok a leginkább kiakadva.)

Azokon, akik mindent elhisznek, ami a tévéből, a hírekből ömlik. Akik engedik, hogy az befolyásolja a gondolataikat, hogy hány ezer fertőzött van, mennyi a halálos áldozat- miközben elfeledkezünk arról, hogy amúgy ezen kívül- vagy együtt, amúgy ugyanúgy lesznek betegek emberek, hogy van baleset, hogy az élet zajlik, nem áll meg, megy tovább.

És ez a részem lázadni akar, hogy miért kell bezárni éttermeket, sportcentrumokat, amikor éppen hogy kezdték kiheverni, vagy túlélni az előző korlátozások következményeit. Épphogy elkezdtek az emberek mozogni. A ma reggeli órámon voltak eddig a legtöbben- épp ma, amikor holnaptól nem lehet…

És persze, már minden is van online, én is online vagyok, képzést is tartok. Online kávézom, teázom, meetingelek, tanulok, meditálok, oktatok, tanítok, vezetek ( ez amúgy mindenkinek jobb :P ) ONLINE-L-ÉLEK. Egy részem szenved a és kiakad, hogy nem tudok jóga órát tartani szobában, teremben. Nem érinthetek, igazíthatok közben. Nem látom a maszktól az arcot, a grimaszt, a mosolyt.

Egy részem azt gondolja, hogy ez túl nagy hiszti, igenis nagy.


És ez a részem az aki, azt mondja, hogy nem kell félni, el kell fogadni azt, ami van. És a mérleg máris a helyére billen a két részem egymás mellé áll és nem szembe egymással.


Mert mitől félünk? A változástól. A megszokott rend bomlásától. Attól, hogy nem bírjuk az újabb változást. Hogy nem lesz munkánk, pénzünk. Hogy lejjebb kell adni a színvonalból. Hogy nem látjuk a jövőt. Hogy meghalhatunk. Hogy szeretteink meghalhatnak.

Az én tapasztalatom az, hogy valahogy mindig van. Hogy lehetőség mindig van, csak észre kell venni, és nyitottnak kell rá lenni. És hogy ezek akkor jönnek, amikor kell, nem akkor, amikor mi akarjuk és gondoljuk, hogy kell. Olykor meg kell hogy tapasztaljuk azt, hogy kihúzzák a lábunk alól a talajt. Az állam, vagy a JóIsten. Hogy nem, nem tudom, hogy mi lesz holnap. Nem, nincs tervem 2 évvel későbbre. Nem, nem tudom, hogy szerzek holnapra kaját. Nem tudom hogy jut el egyik vagy másik gyerekem, Á-ból B-be. Nem tudom, hogy fizetem be a vállalkozásom díjait, a számlákat. Nem tudom, hogy lesz- e valaha saját házam, autóm, kutyám, indiai utam- ami jógaoktatóként úgy érzem jogos lenne-, lesz-e mégegyszer stúdióm, ashramom, elvonuló falum.

De tudom, hogy lesz valahogy. És ha elfogadom, ami jön, akkor a legtöbbet és legjobbat tudom kihozni belőle. Nem feladom, elfogadom. És így az Élet, vagy Isten, vagy az Univrzum, vagy bármi és bárki, amiben hiszünk, segít. Néha úgy, ahogy nem is gondoltuk. Lehet, hogy nem azt kell majd csinálni a következő időszakban, amit eddig, hanem valami teljesen mást. Lehet, hogy máshogy kell majd gondolkodnom, döntenem. Innentől kezdve mindig. Mert az élet megváltozott. Az az élet, amit eddig annak tapasztaltunk.


Hiszem, tudom, hogy minden, ami történik, okkal történik. Meg kell látni benne a lehetőséget. Mert mindenből tudunk tanulni, fejlődni. És van, hogy a lehetőség olykor az, hogy nincs lehetőség. Hanem csend van és némaság, és üresség. Akkor az a tanítás.


A magamrészéről a tanulság- már megint és mindig-, hogy igyekszem tartózkodni az ítélkezéstől. Mert falakat épít. Nem csak közéd és közém, hanem saját magam köré is. Az ítélkezéssel be skatulyázunk és előre eldöntünk dolgokat, olyanokat, amiket nem ismerünk eléggé.

Ha látod, hogy valaki kétségbe esik, ne ítéld meg a véleményed alapján! Ne vond kétségbe a kétségbeesésének, és a véleményének a jogosságát! Mert ott és akkor, neki ez a nézete és az igazsága. Még akkor se tégy így, ha épp ő ítélkezik! Csak hagyd, hogy most ott és abban, legyen. És gondolj rá szeretettel, küldj neki fényt, erőt és hitet, vagy egy hasznos gondolatot, bátorító szót. Szerintem.


Záró gondolat: “Az életben a valódi biztonság nem más, mint az élet bizonytalanságának élvezete.”

Morgan Scott Peck

Számomra ez az a mondat, amely minden, általam nem irányítható helyzetben segít. Lehet izlelgetni, többször hangosan, magadnak vagy magadban kimondani, énekelni, mantrázni.


És ami a feljebbi sorokat írása közben eszembe jutott, az egy csodás film, Perfect Sense címmel, arról, hogy az élet megy tovább...


72 megtekintés0 hozzászólás

Comments


bottom of page